Századok

Magyar Örökség díjban részesült a Magyar Történelmi Társulat

A 2023. június 24-én a Ráday Házban tartott Magyar Örökség díjátadón Csorba László méltatta a Magyar Történelmi Társulat tevékenységét. A laudációt követően Fodor Pál, a Társulat elnöke vette át a díjat.

Csorba László köszöntőszövege:

„… a hatásnak feltétele az, hogy lépéseinket a korszerűség igényeihez alkalmazzuk; mert valamint egyénekről, úgy egyesületekről is igaz, hogy csak az képes hatalmasan hatni, ki saját korának embere, míg ellenben ki korát megelőzi, csak halála után él, ki pedig korától elmarad, élve is halott.”

E költői erejű, ám egyben tudományos hitelességű szavakkal a Védegylet küldetését jellemezte Kossuth Lajos a szervezet 1846. augusztus 20-án tartott közgyűlésén. De ma sem lehetne pontosabban megfogalmazni, mi a legfontosabb feltétele annak a cselekvésnek, amely képes megváltoztatni az embercsoportok életét.

Ám ki az, aki – Kossuthtal szólva – „saját korának embere”? Az, aki tudja is, érzi is, hogy a maga idejében mi az a tett és gondolat, ami korszerű. Az ember társas lény, így a felvilágosodástól örökölt emberi jogi eszmét követve nemcsak saját személyében, hanem csoportokba egyesülve valósítja meg szabadságát, vagyis önrendelkezését. Az első nagy reformkori programadó, Széchenyi István nem véletlenül tekintette a gondolkodásra és tettekre egyesülést a polgári átalakulás és a nemzeti modernizáció egyik legfontosabb előfeltételének. „Mai világban – olvashatjuk a Hitelben –, ’s csuda hogy annyi idő kelle illy egyszerűség kitalálására, már kiki átlátja, hogy egy magányos ember semmi, ’s csak egyesületnek van hosszú élete, ’s igazi súlya.” A korszakos gondolatot egy 1842-ben közzétett cikkében így propagálta a Pesti Hírlap szerkesztője, Kossuth Lajos: „Ápoljuk hát az egyesületi eszmét mindenek fölött. […] Tudományos fejlődés, nevelés, gazdaság, honi műipar, kereskedés, vallásosság, nemzetiség, rendszeretet, társalgási összeforrás stb. stb. Mindmegannyi tér, melyeken az egyesületek hatása bizonyos; – hejh, pedig a tenger csöppekből gyűl! Ideje, uraim, hogy terméketlen lamentatiók helyett, mindezen tárgyakra nézve az egyesületi eszmét a legmelegebb lelkesedéssel léptessük életbe.”

Széchenyi és Kossuth nemzedéke azután is hűséges maradt a társulási eszme örökségéhez, hogy – túljutva az önkényuralom megpróbáltatásain – 1867-ben újra a kezébe vehette a modern, polgári Magyarország mindennapjai formálásának nagyszerű lehetőségét és komoly felelősségét. E nemzedék tagjai azt is fölismerték, hogy minden csoport, amely élni akar az időben, amely hosszabb távra tervezi saját küldetését, hamarosan rádöbben arra, hogy a csoporthoz tartozás érzelmi élményét milyen kivételes erővel erősítheti meg a csoport múltjának fölidézése. Az identitást – az önazonosság pszichológiai élményét – a múlt-jelen-jövő láncolatának lelkesítő átélése adja meg, melyhez nélkülözhetetlen az egykor közösen megtapasztalt, majd szervezetten áthagyományozott múltbeli sikerek és kudarcok történeteinek, illetve tárgyi emlékeinek őrzése és időnkénti rituális fölelevenítése.

Ez a gondolat már a modern magyar nemzeteszme 18. századi úttörőinek munkásságban felbukkant, és az 1830-as évektől a professzionalizálódó nemzeti történetírás méltó otthonra talált a Magyar Tudományos Akadémia termeiben. Ám a közösség gyarapodása és gazdagodása a gondolat továbbfejlesztésére sarkallta a kiegyezés korszakának legjobbjait. „A kormányok és egyes tudományos intézetek halomra gyűjthetik a történelmi kincseket: de mily korlátolt ezek haszna, ha csak néhány szaktudós kezein forognak, s a társadalomba, a nemzet nagy tömegébe nem hatolnak be!” Első igazán európai rangú magyar történetírónk, Horváth Mihály – volt csanádi püspök, a szabadságharc idején a debreceni kormány vallás- és közoktatásügyi minisztere, a Kossuth-emigráció tagja, majd Rudolf trónörökös történelemtanára – indokolta e szavakkal napjaink talán legrégibb civil szervezete, a Magyar Történelmi Társulat megalakítását annak első közgyűlésén, 1867. május 15-én. Múltunk csak akkor lesz – a latin klasszikusokkal szólva – életünk tanítómestere, folytatta érvelését a történész, „ha a nagy közönségben … élénk a történeti érzék. Emez csak a társadalom keblében fejlődhetik, csak úgy foglalhat nagyobb tért, ha történelmi társulatok keletkeznek, oly társulatok, melyek tagjaikat nem egyedül tudósokból nyerik, hanem a melyekbe csekély pénzáldozattal minden hazafi és nemzete történelmét kedvelő, dicsőségét szívén hordó minden polgár beléphet, és szabadon minden korlátozástól menten működhetik a történetnyomozás tágas mezején.”

Nos, őszinte öröm kimondani a lelkesítő tényt: immár 156 esztendeje ezt a különlegesen szép küldetést vallja és valósítja meg a Magyar Történelmi Társulat. Az életrehívó gondolat ma is „korszerű”, ahogy az imént Kossuthot idéztük, mert a nemzet valóságismeretének történelmi dimenzióját elmélyíteni ma is igazán nemes erkölcsi hivatás, amelyre a közösségnek bizony égető szüksége van. Nagyszerű elnökök, alelnökök, főtitkárok vezetésével töltötte be e feladatát a társulat a lefutott majd tizenhat évtizedben, és persze sokszor nem volt könnyű úgy beszélnie történelmünkről, hogy azt ne veszélyeztesse az éppen aktuális politikai hatalom beavatkozási kisérlete. A továbblépést azonban mindig lehetővé tette, ha a társulat – az egyesülési szabadság ma is velünk élő, értékes példája – a maga legszebb örökségéből merített: abból, hogy a nemzet tagjai között a történelemtudomány segítségével zajló, a nagyvilágra nyitott, ám a hagyomány újraértelmezésére is mindig kész szellemi párbeszédet kell szolgálnia.

Gratulálok a Társulatnak a Magyar Örökség díjhoz!